kisgyerekkel egészen más színezetet kap az Ünnep, így, nagy betűvel. izzósorért rohangálok, egyesével mindent papírba csomagolok, csillagszórót veszek, beidőzítem a diótörőt, az ajtó mögül csengettyűzök. a törpe meg kibotorkál a sötétbe és amikor meglátja, akkor _tényleg_ csillog a szeme, és egy 2 éves őszinteségével csodálkozik rá a kajáááácsonfááája.

életemben először van értelme a karácsonynak.

Most kb olyan hangulatba kerültem, hogy szívem szerint kapnék egy jóóó kis izmos idegösszeroppanást, amit aztán elmehetnék valami csendes helyre kezeltetni. Valami olyan helyre, ahol nincsen internet, tv, telefon, politika, bankok, munkahely, bölcsőde, lakáseladás, meg úgy általában emberek se. És ott maradnék jó sokáig. Lehet, vissza se jönnék.

És akkor az Összevont Karácsonyi Ünnepi Játékok még el se kezdődtek...

volt mostanában egy időszak, úgy 1-2 hónapig, hogy simán le lehetett fektetni, beraktam az ágyába, délután is, este is, megpusziltam, jó éjt kívántam, és kijöttem, ő meg vagy elaludt, vagy játszott az arzenáljával, énekelgetett, mesélt magának, de a lényeg, hogy teljesen stresszmentes és gördülékeny volt a fektetés. aztán ez mostanában megint nem így van, egyik este ki kellett hozni lefekvés után, mert bekakált, és akkor meglátta, hogy amíg ő bent kuksol a sötétben, addig mi itt kint tévézünk meg minden, és azóta nem akar lefeküdni, éktelen hisztit csinál még akkor is, ha álmos, sőt egy új sírást is kifejlesztett ehhez a mutatványhoz, ami rohadtul szívszorító, mert minden bánatát belesűríti, és közben kiabálja a kiságyából, hogy anya, apa, baba, együtt, alszik... hálistennek hamar feladja, és belealszik, de elég szar az az öt perc, amíg bírja szusszal.

én meg egy puhapöcs vagyok, és sokszor nincs kedvem szembemenni az akaratával, és inkább a könnyebb utat választom, "anya, baba, együtt, alszik" én meg mondom, hogy "jó" és akkor így csillog a kis szeme, és odabújik hozzám a nagyágyon.

aztán ma betakargatta a karomat a babatakarója csücskével, és alatta a kézfeje hátuljával finoman fel-le simogatott, és azt mondogatta, hogy "sia, picim, picim, picim, szejettek, picim, picim..."

(és akkor azt gondolom, hogy inkább nem is puhapöcs vagyok, hanem csak kihasználok minden pillanatot, amit együtt tölthetünk, mert úgyis olyan hamar megnőnek, meg bölcsibe mennek, meg már nem akarnak összebújni, és addig kell ezeket csinálni, amíg még lehet)

nagyszabású projektbe kezdek bele: a terhesség/szülés tapasztalatai nyomán kénytelen vagyok behódolni annak a ténynek, hogy a hormonjaim sokkal nagyobb mértékben irányítanak, minthogy figyelmen kívül lehetne hagyni.

úgyhogy ciklustól ciklusig naplózni fogok, mindenfélét, ami eszembe jut, ami naplózható, ami a hipotéziseim szerint megragadható és befolyásolható elem a mindennapjaimban. étvágyat, hangulatot, gerjedelmeket, ésatöbbit.

szakmai ártalom, hogy szeretem a hosszú és komplex adatsorokat, amikből kitartó faggatózással meg pakolgatással következtetéseket lehet levonni. statisztikai alapokon fogok önismeretre szert tenni.

ja meg ez a zene volt a felfalt bejegyzésben. már nem annyira aktuális, de note for self muszáj idetennem, hogy évek múlva majd lehessen ilyen ősz-színű, édes-keserű, napsütötte szabadságízt varázsolni a nyelvem alá vele.

meg hát szép is, na.

lana del rey: blue jeans

azon gondolkodtam valamelyik éjjel, hogy mikor volt utoljára közeli barátom valaki, külön kitérve a lánybarátokra. visszafejtve a szálakat a gimnáziumnál kötöttem ki. ekkor volt utoljára olyan (nő) az életemben, aki ismerte az intim és bensőséges gondolataimat és érzéseimet.

próbáltam megfejteni, hogy mi változott, mitől tűnt el belőlem ez a fajta kapcsolat, és kettő megfejtéssel bukkantam a felszínre. egyrészt azóta nincsenek ilyen napi kapcsolataim, nem találkozom vagy beszélek senkivel _minden nap_, másrészt pedig ott van a kivétel,  G*, (akivel igen) aki a legjobb barátom a földön, akivel teljesen őszinte tudok és akarok lenni, és aki sok szinten tud pótolni bármilyen barátságot.

vannak persze nagyon kedves barátaim, munkahelyről meg blogokról, de egyik sem olyan szoros barátság, mint ahogyan G*-ral vagyok, vagy ahogyan a közhelyek alapján elképzelem, hogy egy legjobb baráttal lehet lenni.

azon is gondolkodtam persze, hogy ez vajon az én hibám? hiba ez egyáltalán? és nem, nem hiba. inkább csak eredmény. az eredménye annak, hogy az életem egy elég jelentékeny karéját eltitkolom. hogy emiatt zárkózott vagyok, nem beszélek egy csomó mindenről, aminek ehhez akár érintőlegesen köze lehetne. így meg persze képmutatás, ami marad, 3 lépés távolság, és esélyt sem adok senkinek közel kerülni.

meg hát én sem vagyok az a napi szinten levelezős/beszélgetős ember. minden régi barátom cirka félévenként tűnik fel az életemben, beszélgetünk egy mélyet, aztán eltűnnek újabb fél évre, és ez nekem nagyon is megfelelt eddig így.

de akkor miért gondolkozom mégis ezen a barátságosdin mostanában? több okból is. ott van pl E*. aki bár néha roppant ostoba és idegesítő, de az a képessége vitathatatlanul megvan, hogy a pletykákra kiéhezett figyelmét osztatlanul tudja egy ember faggatására koncentrálni. és ez a figyelem, ez hiányzik az utóbbi időben. régen megvolt ennek a figyelemnek a jól bejáratott forrása, én kiérdemeltem, és megdolgoztam érte, cserébe szívesen adták. de ezek a játszmák már nem találnak helyet az új hétköznapjaimban.

ezen kívül kénytelenek vagyunk néha G*-ral néha egymás nélkül kimozdulni itthonról, átvállalni egymás felelősségeit, hogy szabad teret adhassunk egymásnak. de ilyenkor egyedül maradok. jó volna valaki, akivel ugyanannyira önmagam lehetek, akivel ugyanannyira öröm az együtt töltött idő, mint vele.

persze egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék leengedni a kényelmes és biztonságos kis páncélomat, és kiszolgáltatni magam valakinek. beszélni az érzéseimről és a gondolataimról. nagyon fura lenne. ennyi idő után...

lehet hogy ez ilyen gyerekkorban eldőlő dolog? valakinek vagy lesz egy barátja, és hozzászokik ehhez az egész bizalom-kérdéshez, vagy el van kaszálva egy életre?

töretlen lelkesedéssel próbálom kitalálni, hogy miből lehetne megélni az irodai multi-meló helyett. azt se utálom, de azért messze van a flow élménytől, és sok kényelmetlenséggel meg idegeskedéssel és kompromisszummal jár az elvégzése. inkább valami olyat szeretnék, amit 1/ itthonról lehet csinálni, 2/szeretem csinálni 3/ jó vagyok benne 4/ mások is elismerik/szeretik amit csinálok/jónak tartanak benne.

A Művekkel az első próbálkozást végülis sikeresnek tekintem. igazi FÉLsiker, ezért tekinthetném akár kudarcnak is, mert elkaszálta pl azt az illúziómat, hogy ha a hobbimból élhetnék, akkor szivesen dolgoznék minden nap, de ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a semmiből, a két kezemmel és a fantáziámmal meg az ízlésemmel képes vagyok havi soktízezer forintot érő jószágok előállítására. még mindig éhenhalnék belőle, de akkor is, fél év alatt eljutottam egy olyan szintre, ahova legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna. szerencse, hogy az életem most úgy alakul, hogy fel kell függesztenem ezt a munkát, különben kénytelen lennék belátni, hogy meguntam. de eközben, a Művek építőkövein felkapaszkodva újabb és jobb koncepciókat gyárthatok. polírozhatom a meglévőt, vagy kitalálhatok teljesen mást.

viszont meg kellene tanulnom nagyban gondolkodni. nem tudom, hogy miért, de képtelen vagyok nagyszabású ötleteket elgondolni, milliós tételekről vagy tömeggyártásról álmodni, egyszerűen az életem párszázezres dimenziói közé nem férnek be nagyobb tervek.

egyik álmom sem arról szól, hogy hogyan fogok meggazdagodni, hanem hogy hogyan fogok megélni. (és így tényleg sehogy)

A felnőtté válásom egyik jól felismerhető jele, hogy már nem kell, hogy enyém legyen az utolsó szó (és valójában soha nem is ezért válaszolgattam lelkiismeretesen, hanem mert úgy éreztem, illik, de ez a végeredmény szempontjából mellékes.) De legalábbis ide írom az utolsó szavakat. Per definició győztes helyzet.

Az idő múlásának másik sokasodó jele, hogy más is felnőtté válik, mindenki előbb-utóbb behajtja a fejét valamilyen igába. Én meg húzkodhatom le a sorokat a képzeletbeli todo/bakancslistámról. Szomorú dolog ez.

***

Mégiscsak sajnálom a posztot, amit megevett a freeblog. Jó, hogy nem ment világgá a többivel együtt, de rossz, hogy én sem olvashatom újra. Úgy szóba elegyednék az egy hónappal ezelőtti perditával. (ehhez a posztok szolgálnak időkapuként. ha nincs poszt, nincs visszaugrás sem).
A friends with benefits dolognak a fenntarthatóságát az azonos arányok adják. Hogy mindkét elemen azonos hangsúly legyen. Túl kevés ebből unalmas, túl sok abból lélektelen. De a 22-es csapdája ott van, hogy egyiket és másikat se lehet kierőszakolni. Kötéltánc, amit csak pipiskedve lehet csinálni, amihez venni kell a fáradságot. Azért nehéz ezt megérteni és megértetni, mert kívül mozgunk a sztereotípiákon. Mondjuk ehhez meg én nem veszem a fáradságot. Mert az avatarom homlokára akár az is lehetne tetoválva, hogy "baszd meg a fűnyíródat". A csodák maguktól tényleg csak 3 napig tartanak, számoltam.

voltunk pénteken megint tandemben (csak most már valami biciklialkatrésznek hívják)

rájöttem, hogy hiányoznak a régi bloggerbarátaim. meg hogy legalább ennyire hiányoznak a régi blogger barátaim blogjai is.

egy kis időre fizetős lett a blog, mert szűk társaságban akartam lenni a gondolataimmal, de a kutyának sem tűnt fel, (az egyetlen igazán izgalmas posztot meg megette a freeblog megnyikkanása) úgyhogy rájöttem, hogy teljesen mindegy, mit írok ide. és mivel úgysem sikerült rájönnöm, hogy hogyan kéne jelszót adni, ezért újra levettem róla a rontást. bár nagyon menő gondolat volt ilyen exkluzív izét szervezni köré (fight club!), dehát ez csak hozott anyagból megy, úgyhogy... whatever.

úgy szeretnék egy olyan napot, amikor egyik ismerősöm se oszt meg semmilyen reklámot, nyereményjátékot, beteg kisgyereket vagy örökbefogadásra váró kiskutyát.

a spam fárasztó

cimana, futaja, titel, ikaja, titál, kapika

bóbita, bóbita ámos,
ebidel vélem
csiga biga gyele ki

ring vagy reng az a csípő...?

persze néha megőrülök tőle, amikor kis nyaggatógép, de azért szakad a szívem megfelé, hogy oda kell adjam. honnan fogom tudni, hogy mit ebédelt, jól aludt-e, mikor kelt, látott-e csigát, fellökte-e valaki, mit evett ebédre, kakilt-e, és kihez fog odabújni ébredéskor, hogy utána ne legyen órákig elcseszett kedve? ki keresi majd mindenben az ő örömét, ki fog CSAK őrá figyelni? tudom, hogy mennie kell, és hogy nekem is mennem kell, de borzasztó érzés, és nem akarom, nemakrom, nemakaromnemakarom. tudom, hogy jó lesz neki, és sejtem, hogy sokkal egyszerűbben fog menni neki, hogy élvezni fogja, tanulni fog, játszani, nevetni, barátkozni, tapasztalatokat szerezni, és hogy erre szüksége van, de még olyan korai. még kellene nekünk az az egy év. sírok, mint a szopósmalac.

és az is múltidő már.

kárpótolhatna a múltam lassú visszaszivárgása (vagy legalább a figyelmemet elterelhetné), de nagyon kell kapaszkodnom, hogy érezzem az elégedettséget. tényleg, a sors nem viccel, elég erős indítás kárpótlásként, de kurvára kell koncentrálnom, majdnem szándékosan átesnem a ló másik oldalára, hogy úgy érezzem, ez helyrebillenti a mérleget, hogy amit a kismama életem feladásával vesztek, azt visszanyerem a régiúj felnőttes életben.

nincs mese, kell egy második, akivel most már lassabban, okosabban, nyugodtabban, tapasztaltabban, tudatosabban, jobban koncentrálva újra lehet élni mindezt mégegyszer. (meg mégegyszer?) persze úgysem lesz ugyanolyan, ő sem, teljesen más lesz, és sosem leszek már _úgy_ kettesben senkivel, és ezt jelenleg még el sem tudom képzelni, és valamiért azt gondolom, nem lesz ennyire jó, és még hamarabb el fog telni, de akkor is akarom azokat az apró, maréknyi pillanatokat, amit csak ki lehet sajtolni az életnek ebből a rövid és intenzív időszakából.

egyre kevesebb dolog képes megugrani azt az ingerküszöböt, hogy bejegyzés legyen belőle, de ez a hétvége több szempontból is mérföldkő. Save the date.

Fuckyeahromantika

HD helyett TS-ben töltjük le a filmet, magunkra nyitjuk az ablakot, és tisztára mintha egy kertmoziban bújnánk össze.

3 dolog miatt vagyok boldogtalan manapság:

1/ a svájci frank hitelem

2/ a külsőm

3/ az internetfüggésem

csökkenő sorrendben, ám növekvő ráhatással.

A szoptatást elég nehéz abbahagyni - A* veszettül ragaszkodik hozzá. Pedig mostmár egyre gyakrabban teher vagy gátja dolgoknak ez a ragaszkodás, de mégsincs szívem megfosztani tőle.

Viszont kitapasztaltam, hogy ettől még ihatok kávét, úgyhogy ezzel nem kell már várnom. Folyékony motiváció.

Épp fogyókúrázom, félgőzzel. 12 nap alatt eddig 1-1,5 kg kb.  De valahogy nem tudom belelovalni magam, érzem, hogy csinálni kéne, de tulajdonképpen leszarom. Így meg nem hatékony.

Ebédet sose fogok rendelni. Nem nekem való. Mind szar, megunom. Pedig olyan jó lenne rendszeresen étkezni.

G* egy angyal, reggel tutujgatja a gyereket, így én 9-ig alszom.

Folyománya, hogy későn is fekszem. Vagy korán. De mondjuk a 3-4 körüli ágybakerülések azért ritkulnak. Kivéve persze ha teljesítendő feladat van, dehát jó kifogás sose rossz...

A napirend jó. A napirend segít. A napirend a barátunk. Az időjárás persze néha közbeszól, és voltak a mostaninál következetesebb heteim is, de alapvetően a napirenddel ki vagyok békülve.

Ellenben mozogni sose fogok. A napirend a mozgás ellensége :)

A házimunka természetétől fogva rendszertelen. Hullámokban támad, elvonul, meglapul, felhalmoz. De rájöttem, hogy nem rendszerességre, hanem hatékonyságra kell törekedni, az kifizetődőbb.

Amíg A* ilyen fizikai függésben él tőlem, addig a lehetőségeink is korlátozottak. Próbálunk minden alkalmat megragadni, de havi 1-2 délutánnál több nem jut nekünk. Azt meg szar mozikra pazaroljuk :)

A lakás örök koloncként lóg a nyakamon, már nem is hallgatok híreket, keselyű életmódra rendezkedünk be, és reméljük a legrosszabbat. Ld még költözés.

A* intézményesítésére többféle próbálkozás és lehetőség adódik, jajj, csak sikerüljön az ideálisat választani, és jajj, csak menjen minden zökkenőmentesen, én azt kívánom. Mind közül a leginkább talán.

Mert januártól újra iga.

+ Az álmok felé vezető út is rögös, azt is folyton megunja az ember, azt is újra meg újra akarni kell (akarni).

Élni meg minduntalan elfelejtek mindeközben. Alfám és omegám az éjszakai kanapé.

egész egyszerűen nem érzem magam felkészültnek (elégnek? okosnak? jónak?) arra, hogy támogassam az anyámat ebben a helyzetben. nem megy.

abbahagyni a szoptatást
reggel meg délután kávét inni
lefogyni 57 kilóra
ebédet rendelni
minden nap legkésőbb fél kilenckor kelni
nem hajnalban lefeküdni
szigorú napirendet tartani
jógázni meg futni
rendszert vinni a házimunkába
kimozdulni
eladni a lakást
elköltözni
A-nak napközit találni
újra munkába állni

élni

Egy. Ahogy a testem testre szabódik.

Történelme van a testrészeknek. A gyermekem teste tökéletes. A bőre olyan sima, hogy a vízcseppek legurulnak rajta, az öntapadós korong meg ráragad. Aztán lassan belenő az ember a saját testébe, és meséket, történeteket vés bele.
A jobb sípcsontom fodros, ott estem rá a betonkockára, a boltból hazafelé egyik délután. Elszámoltam egy ugrást. A másik elszámolt ugrás: egy fabarab fúródott a térd alatti puhába, forintos nagyságú sebhely maradt ott máig. Egy vékony sebhely a homlokomon, durva óvodai játék nyoma. Megszakadt kötőszövet-csíkok a fenekemen, akkor nőttem olyan sokat egy nyár alatt, áltisi és gimi között. Nyolc heg a hasamon, négy a nyakamon, ez valamikor 2007 körül volt, elbúcsúztam az anyajegyeimtől. A terhesség pillangókká nyújtotta őket. Gátseb, zippzár, striák, újabb rajzok, szintén Anna érkezésének jelei. Bejárhatod az ujjaddal a testem tetőtöl talpig, és minden porcikám mond majd valamit. EZ vagyok én.

Kettő. Ahogy távolodom.

Egy estébe sürítek mindent, amit csak lehet. Mégsem ugyanolyan, sose lesz már ugyanolyan, de nem is kell, hogy ugyanolyan legyen. Visszanézve sok minden nevetséges. Viszont akkor honnan tudod, hogy mi a valódi?